A cím arra utal, hogy a szocializmusban nőttem fel, ott szocializálódtam. Nagyapám, akit nagybirtokos családja kitagadott kommunista eszméi miatt, egész életében igazi, őszinte hittel bízott a szocialista rendszerben, a kommunista pártban, a dolgozó népben. Voltam úttörő, piros kendővel a nyakamban énekeltem, hogy „Mi kommunista ifjak, indulunk, mert bennünk apáink reménye…”. Teljes szívemből lelkesedtem az egészért zászlófelvonással, táborral, indulókkal. Később, mikor várt volna a KISZ, majd a párt, már nem akartam oda tartozni. Nem, még nem a lázadás, a kapitalista eszmék miatt, egyszerűen már nem vonzottak a gyűlések, szócséplésnek tartottam az egészet. De a rendszer, az még szent volt, megkérdőjelezhetetlen volt számomra. Én akkor nem éreztem elnyomást, nem éreztem az évekkel korábban jellemző üldöztetést, félelmet, én csak a pozitívumokat láttam. (Bár amikor egyszer házibuliban egy hajóskapitány fiánál voltunk, elállt a szavam: olyan bútorokat, olyan lakást még soha nem láttam. - Ez mind nyugatról van, mondta a házigazda.  Húúúúú – mondtam én.)

Úgy gondoltam, ha Kádár meghal, vége a világnak, akkor jön a harmadik világháború.

Aztán utazás NYUGATRA. Gyönyörű csillogó vízum az útlevélbe, úgy szorongattam, mint egy kincset. Maga volt a csoda az utazás minden pillanata, minden látványossága, az üzletek, a csillogás, az áruk, az autók, minden. Egyetlen negatív élményem volt, a koldusok az utcán: bizonyították számomra, hogy bármilyen szép, bárhogyan csillog, a nyugat mégsem lehet olyan jó. Nálunk nincsenek ilyen szerencsétlen emberek.

Aztán meghalt Kádár – vége nem lett a világnak, mégis érezhető volt, hogy valami lezárult. A burok, amelyben éltem, repedezni kezdett. Még mindig csak hajszálrepedések voltak ezek, és csak nagyon lassan lett egyre több és egyre nagyobb. Lassan kezdtem felfogni, hogy mit jelent a szó, szabadság, és ennek mennyi formája van.

Aztán jött a rendszerváltás, a taxisblokád, és teljes mellszélességgel álltunk ki minden új, és szabad gondolat mellett. Azóta eltelt 20 év.

Most nézek körül, próbálom megérteni a világot. Ez a kapitalizmus? Ez tényleg rothad. Csak éppen nem a demokrácia miatt, hanem a pénz miatt, az emberek miatt. Végigéltem a szocializmus válságát, most élem a demokrácia, a kapitalizmus, az EU válságát. Tudom, Marx is megmondta, hogy ez a világ szét fog esni. De már nem akarok szocializmust, már tudom mit jelent, hogy valaki nem csak a korát tekintve felnőtt ember, hanem a társadalomtudatát, a világnézetét illetően is. De azt hiszem az eszme megmaradt: az idealizmus, a hit, hogy együtt, egymással lehet elérni valamit. Mint a sportolók, vagy a hegymászók, vagy a három testőr. Vajon hol vesztettük el a képességet arra, hogy együttműködjünk?

(Valakivel vitatkoztam, hogy nálunk az a baj, hogy kapitalizmust akartunk de szocialista módon akarunk élni. „Nagy ember” az illető, könnyen beszél magas lóról. Azt hiszem, ideje lenne, ha valaki mégis inkább megmagyarázná nekem, hogyan is kell pontosan kapitalista módon élni.)

Miért csodálkozunk, hogy nem tetszik a rendszer? Sokan emlékeznek még, amikor zengett a „Fel, fel, ti rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár… (Roppant hatásos tudott ám lenni!) A föld helyére nyugodtan írhatnánk most a multit, a bankot. És akkor megérthetjük, miért nem találják sokan a helyüket.

Szerintem nálunk csúnyán összekeveredtek a különböző rendszerek. Csak valahogy mindegyikből a negatívumot szedtük össze: hagyjuk magunkat „egypártrendszer” által irányítani, hagyjuk, hogy háborús retorikával és légből kapott tervekkel befogják a szánkat, összefogni nem tudunk, (elfelejtettünk?). Az egyik rendszert még nem akarjuk, a másikat pedig már nem. Azt pedig, hogy mit is akarunk igazán, végképp nem tudjuk.

Attól tartok, egyre inkább a félelem az úr. Félni oly sok mindentől lehet…