Középiskolai irodalomóra, sok-sok éve. Hallgatjuk a verseket, amivel az előadók versenyre készülnek. Az osztály többsége láthatóan unja a programot. A következő Kosztolányi Egy őrülthöz című verse. Az arcokon lévő unalom pillanatok alatt feszült figyelemmé változik, az előadásmód hátborzongató, átélhető valósággá változtatja a verset. Az utolsó szóig, sőt egy kicsit még utána is, mozdulatlan, síri csend a teremben. Soha nem hallottam még ilyen fantasztikusan, ilyen hatásosan előadott verset. Azóta ez a kedvencem.

Miért írom le a történetet pont most? Nézem a híradót, hallgatom, olvasom Orbán Viktor beszédeit, és egyre többször fülembe cseng a vers: "Előttem állsz, s hadarsz: király vagy, vért szomjazó, vad, gyilkos úr"*. Persze tudom, a párhuzam sántít, a szereplők között óriási különbség van.  Ám a görcsös akarás, az eltévedt fanatizmus lassan éppoly szánnivalóvá teszi miniszterelnökünket, mint betegsége a versben szereplő "királyt". (Más kérdés, hogy a vers őrültjének csatái nem járnak következményekkel.)

"Szegény bolond nép. Egy se látja, mint győz hadad véres csatán."* - dehogynem, csak éppen  a csatákat a magyar nép ellen (ellenünk) vívja.... A "siker", úgy tűnik, garantált. Egyre nehezebb élet, egyre gyengébb ország, egyre nagyobb elkeseredettség. Amikor a Fidesz megkapta a kormányzás jogát, azt hittem tanultak a múltból. Azt vártam, hogy a kétharmad birtokában pozitív változásokat hoznak. Nem szavaztam rájuk, és soha nem értettem egyet a politikájukkal (és a retorikájukkal). Ám senki nem gondolhatja komolyan, hogy ezért alapból ellendrukkernek kell lenni. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy nem az a legjobb mindannyiunknak, ha tiszta szívből drukkolunk, minél jobban menjen a szekér. Mindenkinek, aki éppen jogosult arra, hogy tolja ezt a szekeret. De azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy a számonkérések, az EU országokkal vívott "ütközetek", az újabb és újabb megszorítások bármiféle haszonnal járhatnak az ország szempontjából.

"Megtörve fekszel a vaságyon, parancsot osztogat kezed. Sovány fejed magasba lendül, királyi gőgöd élvezed."* Igen, parancsot osztogat kezed, és igen, királyi gőgöd élvezed. Pont ez a gőg és ez a parancsolgatási hajlam akadályozza meg évek óta bármilyen konszenzus elfogadásában. Pont ez akadályozza meg, hogy beismerje, ha valami nem működik, hogy elfogadja más tanácsát, véleményét. Sajnos igaza van Róna Péternek: megyünk a falnak.

"Te vagy királyom, én a szolgád, ints, és ha kell, én meghalok! Én, én a bölcs, én, én a költő, a te első alattvalód"*. Sosem voltam, és sosem leszek Orbán Viktor híve, alattvalója. Nem szeretnék belerokkanni (belehalni) egy népnyomorgató politikába. A harag, az indulatok helyett mégis egyre inkább a szánalom veszi át a helyet: nagyot akart alkotni, légvár lett belőle. Nagy ember akart lenni, őrült lesz belőle?

Mi (a nép) mindenesetre valószínűleg jobban jártunk volna, ha marad "képzelet-király"*

*Kosztolányi Dezső: Egy őrülthöz (1904)